Vízparti lessátrazás I.
Még éppen időben vagyunk ahhoz, hogy a tavaszi fotózásokhoz az előzőévben kinézett helyre vagy friss ötlettől vezérelve megépítsük lessátrunkat! Az „időben” azt jelenti, hogy mielőtt a természet ébredni kezdene, és mielőtt megérkeznének az első revírfoglalók. A korai előkészületnek két kulcsfontosságú szerepe is van:
Ha a madarak az első
érkezésükkor ott találják az objektumot, akkor azt – bárhogy is néz ki – jó eséllyel a környezetük részének fogják tekinteni, és akár a közelében is fészket rakhatnak. (Ez esetben se feledjük, hogy fészken fotózni nem etikus dolog!) Most biztos, hogy nem zavarjuk jelenlétünkkel a madarakat, ellentétben egy esetleges áprilisi építkezéssel, amikor a fejünk felett riasztva keringőszárnyasok éreztetik velünk, hogy hívatlan vendégek vagyunk…
A bibi csak ott van, hogy minden év más. Szinte biztos, hogy változott a vízszint és ezzel a madarak várható elhelyezkedése is. Bízzuk magunkat a megérzésünkre! Arra, hogy hova kellett volna rakni sátrunkat, úgyis csak akkor jövünk rá, ha már néhány napot kint töltöttünk objektívünket forgatva. (Az a hely talán jó lesz jövőre!) A sátor kinézetét a fotózandó alanyok és a környezet határozza meg. Ez utóbbi általában a nád, ami építőanyagnak is tökéletesen megfelel. A pénz, amit sátrunkra költünk, semmiképpen se legyen több, mint amennyiért építkezés közben hazatelefonálunk, hogy „meleg vacsora rendel”!
Tapasztalataim azt mutatják, hogy annak a sátornak az élettartama, amibe tüzelésre alkalmas deszkát vagy a MÉH-nél leadható fémelemeket építünk, maximum egy hét. Arról nem is beszélve, ha mégsem így történne, nem biztos, hogy lesz elegendő motivációnk az elbontáshoz, és évekig ott fog éktelenkedni, joggal bosszantva a környék természetvédőit. Többször szégyelltem már el magam, amikor régi filmpusztító rejtekeim felé tévedtem, és láttam, hogy kitakarózott, lobogó fóliájuk már inkább madárijesztőként funkcionált.
Bálványfából (ecetfából) és nádból pár óra alatt profi sátort lehet építeni, ami rövid idő alatt elkorhad, összedől, visszaépül a természetbe. Arra az időre viszont, amíg nekünk kell, kiváló. Jól át kell gondolnunk, hogy fekvő- vagy ülősátort szeretnénk. Aki még nem próbálta, annak a fekvő tűnhet kényelmesebbnek, ami igaz is – ha átalussza a napot. Ha azonban napkeltétől napnyugtáig akár szögkereső segítségével, akár anélkül, végigfotózza az időszakot, bízhat benne, hogy este nyaki fájdalmai miatt nem fog tudni elaludni. A tökéletes „szintben levésért” pedig legtöbbször ezzel adózik az elvetemült természetfotós. Ezt a kis komfortot indokolja az is, hogy sokszor ajánlatos pár centivel megemelnünk pozíciónkat, mert ha a háttérbe belelátszik az ég, a horizont gyakran elvágja a madarakat. (Azt pedig ajánlatos elkerülni.) A vízszint bizonytalan emelkedését figyelembe véve egyébként is kockázatos mély állású fekhelyet készíteni. Tehát azt tanácsolom, először maradjunk inkább az ülőformátumnál. Ez akkor is használható maradhat, ha búvóhelyünket elönti a víz – csak gumicsizmával és vastag „kapcával” kell kiegészítenünk a motyót.
Mielőtt azonban nekilátnánk a sátor építésének, tennünk kell egy fontos dolgot: mindig tisztázzuk, milyen területen járunk! Csak akkor álljunk neki bármiféle építmény elkészítésének, ha megbeszéltük azt a terület gazdájával, illetékeseivel! Sok kellemetlen helyzettől óvhatjuk meg magunkat, nem beszélve arról, hogy általuk sok egyéb hasznos információhoz juthatunk. Ezzel elkerülhetjük azt is, hogy tolakodó magatartásunk miatt a jövőben nemkívánatos személyként kezeljék a természetfotósokat!
A sátorral kapcsolatban nem érdemes adatokat, méreteket leírnom, mert úgyis mindegyik személyre szabott és egyedi lesz. Elég, ha pár alapvetőigényt tisztázunk:
– M
inimális, de elegendően kényelmes méret. Ez most nem tűnik fontosnak, de zsibbadó végtagokkal már mindenki másképp gondolja. Ne feledjük, a sokszor milliós értékeket érőfelszerelésünknek is méltó, biztonságos helyre van szüksége.
– Jól álcázott, a környezőhelynek megfelelőanyagok felhasználásával épüljön. Bármilyen furcsa is, elsősorban az emberek elől kell elrejtenünk!
– Sötétben, világítás nélkül is elsőre megtalálható legyen, hiszen helyünket még a madarak ébredése, tehát napfelkelte előtt, észrevétlenül kell elfoglalnunk.
– Minden irányba jól ki lehessen belőle látni, ugyanakkor befelé egyáltalán ne. Ezt úgy érhetjük el, hogy egyszerre csak egy oldalról fedjünk fel kémlelőnyílást, a többit takarjuk valamivel (ronggyal, náddal, gyékénnyel stb.). Ha tehetjük, a nyílásokba szereljünk üveg- vagy átlátszó műanyaglapot. A tartósabb, biztonságos helyre épített sátraimhoz mostanában félig áteresztő üvegcsíkokat használok. Ennek az a célja, hogy a benti mozgást észrevehetetlenné tegyem.
– A fotósnyílásban a telét 50-60 fokban lehessen mozgatni. A nyílás szabadon maradó részét lazán rögzített textilanyaggal takarjuk úgy, hogy az az objektív szabad mozgatását is lehetővé tegye.
– Plusz kismillió egyéb, egyedi igényeknek megfelelő ötlet…
Egy kicsit elősegíthetjük a fotózás sikerét, ha megfelelőtávolságra a sátor elé szúrunk egy beszállóágat, amire majd kiülhetnek a madarak. Az ág kiválasztásánál azonban legyünk nagyon körültekintők! Több kiválóan komponált képet láttam már, amelyen a beszálló ág végein tisztán kivehetőek voltak metszőolló vagy fűrész árulkodó nyomai. Ez több mint illúzióromboló.
Az előkészítő munkálatok után jó, ha eltelik pár hét az első teszteléséig. Hadd „érjen be” a sátor és környéke! Ha tehetjük, addig is nézzünk felé párszor, látunk-e előtte madarakat vagy ürüléket az ágon. Nem kell attól tartani, hogy olvadás után mindjárt ellepik a szárnyasok a vizet, április–május lesz a fénykor. Addig nem is lesz más dolgunk, mint ezt kivárni, és folyamatosan gondolkodni, új dolgokat kitalálni és tökéletesíteni azokat. Én legalábbis folyton ezen vagyok.
A mobil sátrak bevetéséhez sokéves tapasztalatra és helyismeretre van szükség. Körültekintően meg kell győződnünk arról, hogy a szokatlan tárgy nem zavarja-e a vízi világot! Ha akkor alkalmazzuk, amikor a fiókák már kirepültek, nem járunk úgy, ahogy én négy évvel ezelőtt: éjszaka botorkáltam ki a vízpartra, és felállítottam egy mobil sátrat 30 m-re az egyik állandó sátramtól, amiből előzőnap kifigyeltem a jobb helyet. Pirkadatkor már tobzódtak a madarak a sátram körül. Az intenzív fotózás után csak a déli pangós időszakban vettem észre, hogy egy bíbic méternyire kotlik a sátramtól. Csak a szerencsén múlt, hogy a hajnali sötétben nem tapostam el a fészket.
A vízimadár-fotózás éppen végtelen változatossága miatt a kedvenc témám. A 2000-es nagy belvizes tavaszon sok olyan helyen is megállt a víz, ahol az azt megelőzőévekben egyáltalán nem volt jellemző. A tanyák közvetlen szomszédságában és mindenfelé a pusztán parti madarakba és récékbe lehetett botlani. Nagyon megfontoltan lőttem el minden egyes kockát, ám ekkor volt olyan is, hogy egyetlen nap húsz fajt fotóztam. Máig ezt az évet sírom vissza! Akkor kellett volna félretenni minden földi dolgot, valamilyen nyomós indokkal felfegyverkezve feledni az iskolát, és egy hónapra kiköltözni a mennyországba, a vízpartra! De hát még csak rutintalan 15 éves voltam…
A természetfotózás élményeinek csúcsa az, amikor madárhangokba burkolózva várjuk a reményekkel teli pirkadatot. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mire számíthatunk… majd a derengőhajnali ködből lassan elősejlenek az ébredőmadarak sziluettjei. Megelevenedik a táj, mit sem sejtve jelenlétünkrő17:12:13l. Aaah! Indulhat a fotózás!
Ezzel az életképpel kívánok jó fényeket, kellemes és hasznos munkát az idei tavaszhoz!
A nagy gonddal elkészített „művünk” teszteléséről majd legközelebb…
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence