Naplómból ollóztam V. rész
A 2001-es árvíz annyira felduzzasztotta a Tiszába ömlő Dong-ér-csatornát, hogy a Kiskunsági Nemzeti Park gravitációs úton tudott árasztást létrehozni egy közeli belvizes területen, kedvezve ezzel a vízimadaraknak.
Közvetlenül az árasztás befejezése után építettem egy lessátrat a vízbőségnek köszönhető sikeres fotózás reményében.
A vízügy csak akkor enged vizet kiereszteni a gátak közül – zsilipeken keresztül –, ha a vízszint már apadásnak indult. Ráadásul ekkor is komoly pénzeket kell fizetni minden egyes köbméterért. Én naivan azt gondoltam, hogy mind a természetvédelem, mind a vízügy számára kedvező, ha árvíz idején minél több vizet tudnak kiengedni a gátakon kívülre. Az elmúlt három évben a Dél-Alföld komoly vízhiányban szenvedett, ezért nem értettem, hogy miért nem árasztják el a kiszáradt tavakat Tisza-vízzel. Csakhamar felvilágosítottak, hogy a tápanyagban gazdag Tisza-víz nagymértékben hozzájárulna a szikes tavak eutrofizációjához.
(A felszíni vizek növényi tápanyagainak dúsulása által kiváltott biológiai reakció: algásodás, hínárosodás, vízvirágzás. A folyamat hatására a vízminőség az emberi használat szempontjából romlik. A szerk.)
A madarak számára látszólag kedvező vízszintemelés később visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ezért csak olyan területeken szoktak árasztani, ahol nem avatkoznak bele a természetes úton kialakult ökoszisztémába.
A számomra érdekes terület egy mesterségesen létrehozott öntözőcsatorna volt, amelynek kiszélesedő vízborításán a korábbi években előszeretettel táplálkoztak nyári ludak. Tajti László helyi természetvédelmi őr segítségével nádpallókból építettünk egy leshelyet, mielőtt a madarak birtokba vették volna a területet. Két hét elteltével még mindig nem láttam a sátor környezetében madarakat, de a körülötte elterülő toll- és ürülékmennyiség azt jelezte, hogy jártak már arra rendesen. A sátort – bár teljesen nyílt helyre építettük – a bizalmatlan nyári ludak rövid idő alatt megszokták. Ezért is érdemes a lessátrakat még a madarak megérkezése előtt megépíteni.Nem halogathattam sokáig a leshely kipróbálását, mert a sátor körüli kamillamező a virágzás csúcsán volt, így a lehető leghamarabb kint akartam tölteni egy teljes napot. Ismét ki kellett találni valami nyomós és hihető indokot iskolai hiányzásomra. Három nap múlva Vadász Sanyi barátommal tértem vissza egy pirkadattól szürkületig tartó bevetésre. Az időjárásra és a környezetre nem panaszkodhattunk, azonban délelőtt tízig még egy kósza gágogást sem hallottunk. Hogy ne merüljön fel bennünk idő előtt a hazaindulás gondolata, néha egy-egy selyemgém kellette magát sátrunk előtt, lótücskök után kutatva. Kora délután Sanyit már csak komoly erőfeszítések árán tudtam a sátorban marasztalni, mert végképp ráunt a semmittevésre. Ha egyedül van az ember, ilyenkor mindig dilemmázásba merül, ha pedig többedmagával, akkor inkább vitázásba. Nekem akkor bővült nagyságrendekkel a várakozási képességem, amikor egy hasonló szituációban éppen én voltam az, aki nyaggattam társamat a hazaindulás szándékával. Ám amikor végre sikerült meggyőznöm, éppen a felszerelések elcsomagolása után jelent meg egy vidra, és nekiállt lőtávon belül kishalakkal játszadozni. Persze mire ismét kiraktuk az objektíveket, elriadt... Szóval mindig érdemes mérlegelni, hogy az, amit a fotózás befejezése után csinálnánk, jobb-e, mint „mégötpercig” megadni az esélyt a zárszerkezetek csattogásának.
Lehetett már négy óra is, amikor két lúd sietett a segítségemre a sátrunk mögé vagy százméternyire. Ezen az oldalon nem vágtam ki ablakokat a frontlencséknek (meg egyébként is elég kusza környezetben sétálgattak). A vizuális motiváció már sokkal biztatóbb volt, mint az elvi, és végre barátom is letett arról, hogy naplemente előtt lelépjünk. Persze a ludaknak eszük ágában sem volt errefelé jönni, de amint pár méterrel közelebbre képzeltük őket az egyre javuló fényviszonyok között, mindjárt másképpen telt az idő. Hat óra körül inváziószerűen megtámadtak minket, újabb és újabb libafejek tűntek elő a fűből. Feszült hangulatban vártuk, hogy végre átsétáljanak arra az oldalra, amelyiken a sátor nyílásai voltak. Az első adandó lehetőségnél a kiéhezettség hevével táraztunk ki a látószögünkbe sétáló párra. A naplementéig maradt körülbelül egy óránk, és ezalatt végig előttünk mozgott az idő közben tizenöt párra bővült libacsapat. Három pár lábai körül néhány napos fiókák is rohangáltak. Hirtelen a bőség zavarában találtuk magunkat, ekkor már inkább az volt a probléma, hogy a kép széleivel ne vágjunk el egyetlen madarat sem. A fejenkénti három tekercs ellőtt nyersanyag ellenére mondhatom, hogy igazán filmtakarékos napot zártunk. Mivel napközben nem láttunk libát, szerencsére nem tudtuk a verőfényekben elpazarolni azt a néhány tekercset, aminek a nagy részét úgysem kereteztük volna be.
Egy nap kihagyással hasonló bevetésre készültem, de sajnos már csak egyedül. Ekkor biztatóbban indult a nap. Még napfelkelte előtt leszállt néhány pár liba, alig százötven méteres távolságban. Azonban mintha élvezték volna, hogy ez a távolság még akkor is messze van nekem, ha felcsavarok két konvertert a 300-asomra… Ráadásul 10 óra körül arra jött egy terepjáró és elzavarta az összeset. Az esélytelenség nyugalmával bedugtam a fülembe a discman hangszóróit és elszenderültem. Egy órával később arra riadtam fel, hogy a nádpalló, ami a sátor tetejét takarta, 20-30 centis belengéssel vadul rázkódik. Ösztönösen is arra gondoltam, hogy ez nem lehet más, csak egy vérszomjas medve, és máris ellentartottam a tetőnek, hiszen kis híján összedőlt a sátor. A felső kémlelőn kilesve azonban megkönnyebbülésemre egy gólyát pillantottam meg, amint ugrálva próbálgatta szárnyait az enyhe szélben... Gondoltam, hogy ha már így megijesztett, viszonzom ezt neki, és elkapom a lábait, hogy aztán elláthassuk egy gyűrűvel. Szerencsére annyi eszem volt, hogy mielőtt a tettek mezejére léptem, kinéztem a többi kémlelőn is. Ekkor vettem észre egy húszas libacsapatot fotózható távolságban. Gyorsan ejtettem a gyűrűzés gondolatát és inkább a komponálással foglalkoztam.
A nap legérdekesebb kompozíciója mindjárt az első kockára került, amikor néhány libafej viszonylag közel egymáshoz előtűnt a serkenő zöld fű sűrűjéből. Ezek több órán keresztül is a sátor környezetében legelésztek, ám a legutóbbi alkalommal ellentétben a naplementében már nem mutatkoztak.
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence