Éjszakai természetfotózás
Bár elsősorban madárfotósnak tartom magam, de ha az éjszaka közepén felhív valamelyik barátom, hogy nála már komoly vihar van, ami gyanúsan felém közelít, hirtelen törlődnek álmaim, és soványdisznó-vágtában rángatom magamra a ruhadarabokat, sokkal izgatottabban, mint amikor egy hajnali lessátrazásra indulok. Nem is középszerű érzés az, amikor az ember közelében csapkodó villámok hangját a gyomorban is érezni lehet, mint a basszust egy Tankcsapda-koncerten. …És közben csak pörögnek a kockák!
Hogy valaki sikeres természetfotós legyen – a tehetségen túl –, szerintem alapvetően három dologra van szüksége, melyek fontossági sorrendben a következők: egészség, idő és pénz. Hazánkban a legtöbb fotós számára leginkább a középső hiányzik, hiszen a család és a munka mellett nehéz kicsikarni a fotózáshoz szükséges másodperceket. Az ebben a problémában sínylődőknek ajánlom előszeretettel – ha nem fáradtak még el kellőképpen a rohanó világ nappali áradatában –, hogy fotózzanak éjszaka, amikor nem nyaggatnak a mobiltelefonok!
…Már előre aggódom azon nők ellenszenvétől, akiknek társát sikerül beoltanom, hiszen nehezen fognak beletörődni abba, hogy párjuk őrülete immár nem csak a szabadságot tölti ki maximálisan, de az éjszakai élvezetektől is elspórolja az időt…
Amikor hat éve először kezdtem kóstolgatni a fényképezőgépet, számomra már az is furcsa volt, hogy létezik a „B” idő, és egy villanásnyi időnél hosszabb ideig is készülhetnek felvételek. A kíváncsiságtól furdalva, hogy mi történik az emulzióval akár több másodpercnyi nyitott rekesz mögött, a legkézenfekvőbb fényforrásokat, az utcai higanygőzlámpák fényeit választottam. Az expozíció közben mozgatott gépben érdekes kusza, szaggatott vonalakat rajzoltak a filmre, a szabad szemmel nem érzékelhető frekvencián villogó lámpák fényei.
Ezen felbuzdulva máris jöhettek a természetes fényforrások. Első körben a csillagok.
Magától értetődő, hogy a csillagok miért mozdulnak el az égen (vagyis hogyan mozgunk mi hozzájuk képest), mégis, egy hosszú expozícióval készült csillagfotóról az emberek 90 százaléka azt sem tudja megmondani, hogy csillagokat lát a felvételen. A Föld forgásának köszönhetően, mi a földön állva azt észlelhetjük, hogy a csillagok körkörösen mozdulnak el az égen. Tehát kell lennie középpontnak, pontosabban egy tengelynek is, amely pedig a Föld forgástengelye. Az északi féltekén az Északi Sarkcsillag esik legközelebb ehhez a tengelyhez (egy többórás felvételen is szinte „mozdulatlan”), tehát ennek helyét kell pontosan ismerniük ahhoz, hogy még a kép elkészülése előtt legyen fogalmunk a csillagok várható „mozgásáról”. Pontosan északi irányban kell keresnünk. Ha a Nagy-Göncöl két hátsó csillagát körülbelül ötször felmérjük a rajtuk (két dimenzióban) keresztülhaladó egyenesre, a szekér tetejének irányába, akkor az így felmért pontunkhoz legközelebb eső „fényes” csillag a Sarkcsillag. Egy hosszú expozíciós felvételen ez az egyetlen csillag, amely szinte egy pontként fog megjelenni. A többi csillag körülötte „fordul el”, a kör középpontjától távolodva ugyanakkora idő alatt egyre nagyobb utat megtéve, ezáltal egyre hosszabb íveket húzva. A Föld forgástengelyére képzeletben állított merőleges síkhoz közeli csillagok fogják a leghosszabb csíkokat húzni. Ezen csillagok fényei által húzott vonalak már szinte egyenesek.
Azért érdemes ezen ismeretek birtokában elindulni csillagot fotózni, mert a köríveknek jelentős kompozíciós szerepük lehet, és érdemes tudni, hogy pontosan mit fotózunk. Így nem az előhívás után kell meglepődnünk. (Előző cikkemben a digitális technikát istenítettem, most pedig előhívást írok. Ennek az az oka, hogy a hosszú expozíciós idő alatt a digitális felvételek még zajosodnak. A baj orvoslására is van megoldás, de ma még egyelőre célszerűbb filmet használni.) A Föld forgásának sebességéből azt is pontosan ki lehet számolni, hogy a sarkcsillagtól adott távolságra levő csillag adott idő alatt milyen hosszú csíkot fog húzni, de a vizuális viszonyítás kedvéért inkább a szemléltető felvételek alá írom, hogy mennyi volt a rekeszidő.
Ezek alapján mindenki a saját igényei szerint variálhatja, hogy milyen hosszú csíkokat szeretne látni a felvételein.
Én a legelső próbálkozásomkor, egy novemberi estén indítottam egy 20 percesre tervezett expozíciót. Zseblámpafény segítségével komponáltam bele a képbe egy kis bokrot, hogy mégse vaktában az égre lőjek. Gondoltam, addig hunyok egy kicsit, és álomba szenderültem. Így a felvétel több mint három órásra sikeredett. Az előhívás után kiderült, hogy a harmat mindjárt a legelején belepte a frontlencsét, és a csillagok csak halvány maszatolásokként tűntek elő. Ráadásul az elemek lemerültek a gépben, ezért a redőny nem tudott becsukódni. Ilyen tanulságok birtokában hamar rájöttem, hogy érdemes még alkonyatkor beállítani a kompozíciót, és manuális gépet használni. Ha ez nem áll rendelkezésre, akkor meg gyenge elemekkel elkezdeni az expót és a végén a lencsevédő kupakot felrakva, még sötétben újakat tenni bele, hogy a zár becsukódhasson.
2,8-as blendén még az 50 ISO-s filmre is beexponálódnak a szabad szemmel látható csillagok, de ha ennél többre vágyunk, akkor nagyobb fényerejű objektívvel, érzékenyebb filmmel olyan csillagok is megjelenhetnek a képen, amiket szabad szemmel nem látunk. Ez esetben számolnunk kell azzal, hogy hazai viszonyok között 10 percnél sehol sem tudunk hosszabbat exponálni anélkül, hogy a repülők ne csíkoznák össze a felvételt.
Ha önmagában a csillagok fénye és a tájrészlet, vagy más fénytelen vagy mesterségesen bevilágított kompozíciós elem már kezd unalmassá válni, akkor elkezdhetünk agyalni, hogy milyen fényjelenségek vannak még az éjszakában, hogyan lehet ezeket kombinálni (pl. Hold, villámok, sarki fény, mesterséges fények, felhőkön megjelenő „fényszennyezés”, ami akár kívánatos is lehet, vagy éppen egy szentjánosbogár fénye).
A legszebb ebben a kategóriában, hogy általában olyasmit örökíthetünk meg, amit szabad szemmel soha nem láthatunk.
Külön figyelmet érdemel olyan témáknak az „összefotózása”, amelyek teljesen különböző fényerőséggel bírnak. Ekkor a megvilágítási időket kell összehangolnunk, hogy az expozíció végén a fényenergiák differenciája ne borítsa fel a kép egyensúlyát. Annál a fotónál, amelynél egy tanya fényei látszanak a csillagok alatt, déli irányban, a számunkra nem látható középpont körül elforduló csillagoknak 20 percet adtam a beexponálódásra, míg a tanyában a villanyt csak három másodpercre kapcsoltam fel. Ilyenkor, ha kell, sötét ruhában nyugodtan bemászkálhatunk a képbe. A fénymérést legtöbbször elfelejthetjük, maradt tehát a megérzés és a kísérletezgetés. Kis tapasztalattal már érezni lehet, hogy milyen blendebeállításnál, mely filmeket használva, mennyire exponálódnak be a dolgok.
Arra az esetre is készüljünk fel, ha meglát valaki bennünket a háromlábbal, és érdeklődik, mit fogunk mondani. Ha azt mondjuk, hogy csillagot fényképezünk, bolondnak néznek… Egyik barátomat egyszer megtalálták a rendőrök, amikor egy út mellett az autók lámpáját próbálta összhangba hozni a csillagokkal. Kérdezték is a kamu traffipax-gyanús embertől fennhangon, hogy mit csinál itt?!
– Csillagokat fotózok! – szólt meglepett hangon.
– Találjon ki valami jobb magyarázatot! – jött ismét a katonás hang, és már világítottak is zseblámpával a nyitott lamellák közé… Aztán kezdődhetett a „Csillagfotós gyorstalpaló tanfolyam az éjszakai rendőrök számára” című fejezet.
A fényszennyezést valamivel jobban tűrő villámfotózás számomra az éjszakai természetfotózás csúcsát jelenti. Itthon viszonylag ritkán adódik lehetősége az embernek villámokat fényképezni, ezért ha csak a halvány gyanúja merül fel a villámlás lehetőségének, máris nyargalok ki az előre kiszemelt helyszínekre. Célszerű minden égtáj felé jó előre kifigyelni olyan helyeket, amelyek pár perc alatt megközelíthetőek (legyen ez akár Pest belvárosában). Így az érkező vihar irányától függően válogathatunk közülük. Ha 100 ISO-s érzékenységet használunk, a fényerő ne legyen nagyobb F4 fényértéknél, mert a gyengébb villámoknak is akkora fényük van, hogy túlexponálhatják a képet. Általában a villámfotózás is filmtakarékos tevékenység. Sokan úgy hiszik, hogy átlagon felüli reflexek, és sok film kell a villámok fotózásához. De nem eszik olyan forrón a kását, mert ebben az esetben is jobb megoldás Bulb („B”) időt alkalmaznunk és addig engedni a villámoknak ugyanazt a kockát támadni, ameddig jónak látjuk. Ha túl sok villámot engedünk egy felvételre, akkor az természetellenes lesz, de jó esetben egy képen 2-3 villámlásról még nem lehet érezni, hogy csaltunk egy picit. Ha viszont mégis egy rakás villámot szeretnénk látni ugyanazon a kockán, akkor célszerű többet rekeszelni. Digitális technikával könnyen azonnal visszanézhető, hogy mit kellene még korrigálnunk a kívánatos expozícióhoz. Ha a villámlás olyan heves, hogy elég néhány másodpercet exponálni, nyugodtan maradhatunk a digitális technikánál, mert a zajosodás mértéke egy perc alatti időknél még elnézhető.
Villámok tekintetében az idei év már eddig is kiemelkedő volt, és a java még hátravan! Hajrá!
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence