Naplómból ollóztam I. rész
2003-ban, féléves londoni nyelvtanulásom alatt leírtam fotózásaim addigi történetét, és azóta természetfotós túráimról, tevékenységeimről részletes naplót vezetek. A legjobb, ha az események után rögtön tollat tudok ragadni, és papírra vetem a memoárokat. Így az élmények hosszabb idő távlatából is könnyen feleleveníthetők. Javaslom ezt mindenkinek, aki hasonló megszállottságra adja a fejét!
Feljegyzés a 2002 májusában történtekről:
Már fél éve nem készítettem értékelhető felvételt, és kis híján a felszerelésem eladásán gondolkoztam, amikor ismét beköszöntött a tavasz… Azt a tekercset, amit a szilveszteri bulizások fotózásával indítottam, nagy sokára áprilisi kakukkfotókkal fejeztem be. Hangtechnikus barátom az elmúlt nyáron kreált nekem egy madárhívásra alkalmas erősítős hangdobozt, amit ezen a tavaszon vethettem be először. Tesztelésképpen tetőtéri szobám ablakába helyeztem a szerkezetet, és a kakukk hangját sugároztam. A falu legaktívabb kakukkhímje pillanatokon belül az ablakom szélére szállt. Kihasználva szexuális izgatottságát, még azon a napon – pár száz méterrel messzebb – megismételtettem vele ezt egy akácfa ágán. A beugratást annyira a szívére vette, hogy egy nappal később a lessátram felett átrepülve már azt kakukkolta: „Az idén már nem párzok ilyen ormótlan, szögletes, fekete tojóval!”
Számomra mindig az érettségi szünetek hete jelenti az éves fotózások csúcsát. (Ez alól – érintettségem miatt – csak a 2004-es év kivétel, amiben kényszerűségből nem a fotós szenvedélyemnek fogok hódolni.) A tavaszi szünetben Gyulajon, Antli Pistinél erre az időszakra melegítettük be Csabával a télen befagyott gépeinket. Ezen a tavaszon jártam itt először. Első alkalommal tapasztalatlan vadfotósként éppen ott végeztem el „folyó ügyeimet”, ahová a dámokat vártuk. Az állatok hamar megérezték szagomat, és természetesen semmit sem fotóztunk. Másnap már körültekintőbben foglaltuk el „lőállásainkat”, és az alkonyati órákban be is jöttek számításaink. A dámok azon a gerincen sétáltak át, ahol elképzeltük. Harmadnap vaddisznófotózással próbálkoztunk, amivel szintén folytatni tudtuk a sikersorozatot. A szépséghiba csak az volt, hogy az erdei tisztás szélére állított sátorba túl nagy teleobjektívvel készültem. A megszokottól eltérően az állatok nem túl messze, hanem túl közel voltak az optikához. A problémát igyekeztem úgy áthidalni, hogy érdekes részleteket kerestem a táplálkozó kondában. A reggelinél Csaba megemlítette, hogy otthon megtalálta egy bankacsalád revírjét. Egész fotózás alatt azon törtem a fejem, hogyan lehetne ebből jó képet készíteni.
A vadfotózás után húsvét vasárnap éjjel 10 órakor kiéhezve értünk Soltvadkertre. A hűtő üres, még a nonstop üzletek is zárva. Így csupán a kamra mélyén talált natúr tésztával tudtuk feltankolni magunkat. Ahelyett, hogy kipihentünk volna a gyulaji kimerítő sátrazások gyötrelmeit, még az éjszaka kellős közepén nekiláttunk a bankafotózás előkészületeinek. Miközben lessátrainkat állítgattuk a kiskunsági homoktenger közepén, a naptár hétfőre váltott. Aztán rohanás haza aludni! Van még pár óránk hajnalig… A vekker kegyetlen csörgésekor erősen úrrá lett rajtunk az az érzés, amit előző cikkemben megfogalmaztam: „Kelni, vagy nem kelni? … Ez itt a kérdés!”. De ketten azért könnyebb átbillenni a kritikus ponton. Mégsem maradhatok szégyenben!… Néhány perc alatt félretettük fáradalmainkat és új erőre kapva még sötétben robogtunk ki a sokat látott Trabanttal a bankákhoz. A sátrakat egy olyan ág mellé raktuk, amit a bankák figyelőpontként használtak. Azt már Csaba az előző évben megfigyelte, hogy többször csaptak le innen áldozataikra és a sikeres zsákmányolás után is visszatértek ide a madarak. Ezt még megspékeltük azzal, hogy felszereltük a mi
„kémlelőágunkat” is, ami néhány fokkal ízlésesebb volt, mint az eredeti. Gond csak azzal támadt, hogy fotós alanyainknak eszük ágában sem volt rászállniuk! Idő hiányában a tegnap esti kapkodás sem vezetett eredményre, mert mind a sátrak, mind pedig az ág szokatlan tényezőként jelentek meg a madarak környezetében, felkeltve bizalmatlanságukat. Az időjárás meg úgy gondolta, hogy ha már mi nem megyünk locsolkodni, hát majd ő megöntöz bennünket… Elégedetlenek mégsem lehettünk, mert ennek ellenére mindketten számos elexponált tekerccsel indítottuk a tavaszt. A leshelyeket kint hagytuk (hadd szokják a madarak) és csak reméltük, hogy nem fogják azokat ellopni. Meglehetősen kellemetlen tud lenni, amikor rákészülünk a fotózásra, minden rendben, de a helyszínre érve a sátor hűlt helye fogad. (Samu barátommal nemrégiben éppen ez történt.) Úgy gondoltuk, hogy aki erre jár, az úgyis ismeri a falu testnevelés-földrajz szakos tanárát, így hát elláttuk az objektumot névvel, telefonszámmal, rövid magyarázattal és bíztunk az emberek együttműködésében.
A két szünidő között a suliban a keddi és a csütörtöki napokat aktívan hanyagoltam, mert éppen csak elégségesre álltam történelemből. Ebben az évben még elő sem vettem a könyvet, tuti, hogy feleltetnének!... Téma meg egyébként is annyi adódott, hogy nem győztem utánuk rohangálni!
Hál’ istennek, amíg a sátraink üzemeltek, egyetlen bukott nebuló sem járt arra, és műtárgyunk a revír megszokott részévé válhatott. Csaba éppen lesben ült, amikor egy szajkó kifosztotta a bankák közelben lévő fészkét, így azok megint elölről kezdték a családalapítást. A hír hallatára sprinteltem vissza Vadkertre, ahol a siker nem váratott magára! Mindjárt az első hajnalon én is kielégíthettem – fotós vágyaimat a hajnali fényben történő aktusok láttán, amihez a mi águnkat találták legalkalmasabbnak madaraink. (A végeredményt most inkább hagyjuk!…) Az adrenalinszint fokozásaként, ejtőernyős hobbimnak hódolva, még ugrottam is egyet azon a napon.
Az érettségi szünet első napján terepfelmérő túrám közben találtam egy kis őzgidát. A kullancslegyek kínzása miatt teljesen lesoványodva, szinte élettelenül feküdt az avarban... Miután leszedtem róla az élősködőket, szegényke teljesen megzavarodott, így ahelyett, hogy elszaladt volna, állandóan a nyomomban maradt. A nem várt alkalmat kihasználva – mondanom sem kell –, ismét pörögni kezdtek a kockák. Azonban meg kellett kérnem apát, hogy kösse le az őz figyelmét, mert olyan szorosan követett, hogy nem tudtam a telém közelélességi pontjánál távolabb kerülni tőle.
A madáritatóm már több mint egy éve üzemelt, és eddigre annyi madár járt rá, hogy kis híján kifürödték belőle a vizet. A vizek partjai is zsongtak az élettől. A kakukkos sikeren felbuzdulva fotózáskor mindig magammal vittem a hívóberendezést, és amilyen madárnak csak tudtam, válaszoltam a hangjára. Ez gyakran okozott meglepetéseket olyan szárnyasoknál, amelyeknél nem is tételeztem fel efféle érdeklődést. A kis vöcsök, a vörös gém, a bölömbika is felkapta a fejét CD-im hangjára, csakúgy, mint a récefélék. Cirka egy hónap alatt annyi filmet pusztítottam, mint az év másik 11 hónapjában!
További szép tavaszt és hasonló élményeket kívánok az olvasóknak!
Máté Bence
https://matebence.hu/
Cimkék: : Máté Bence