Interjú fotósokkal

Exkluzív interjú Gárdi Balázs fotográfussal

Cikksorozatunkban olyan hivatásos fotográfusokkal beszélgetünk, akik az életüket szentelték a fényképezésnek. Mostani riportalanyunk a riportfényképezés egyik elismert fényképésze: Gárdi Balázs fotográfus.

 

Mi volt életedben az első olyan hatás, ami a fényképezés felé irányította érdeklődésedet?


– Amikor a Práter utcai iskolába beiratkoztam – sokan szidják, mondván, hogy az „csak” egy szakmunkásképző intézet –, már az első órámon Hefelle József előadása keltette föl bennem igazából az érdeklődést. Azért jelentkeztem oda, hogy legyen egy szakmám, de én előtte nem fényképeztem. Hefellének a lelkesedése, az előadása, ahogy beszélt a fényképezésről, nagyon magával ragadott és tulajdonképpen ez volt az első élmény, amitől elkezdtem magamba szívni a fényképezéshez kapcsolódó tudásanyagot, és ez azóta is tart. Igazából én minden nap nézek újságokat, magazinokat, webet és figyelem mások munkáit, ki mit csinál, mert nagyon jól lehet tanulni belőle.


Hol tanultad a fényképezés szakmai fogásait?

– Jártam két iskolába, először a Práter utcába, ami kétéves, majd elmentem a MÚOSZ Bálint György újságírói, egyéves iskolájába. Mind a két helyen, de főleg a Práter utcában megtanították azokat az alapokat, amit egy fotográfusnak tudnia kell. A negatív retustól kezdve minden olyan műveletet, amire manapság már azt mondhatjuk, hogy elavult. Ugyanakkor nekem még mindig visszatér, mert ha a Photosopban retusálok digitálisan egy képet, tudom, hogy mit miért teszek. Nagyon örülök, hogy ezt mind megtanulhattam, és jó lenne, ha mindenki valahol ott kezdené el tanulást, ahol a fotográfia is elkezdődött. Tehát nemcsak megmarkol egy digitális kamerát és fotózik vele össze-vissza, mert ugyebár a sok képből születhet egy-két jó kompozíció is.


Ez volt az a két iskola, amit papíron elvégeztem, de igazából az igazi iskolának a Népszabadság szerkesztőségét tekintem, ahova 1996-ban kerültem, majd hét évig dolgoztam ott. Sok mindent el lehet mondani, meg lehet tanulni elméletben, de a fényképezést csak a gyakorlatban lehet elsajátítani. A sok próbálkozás viszi előre gondolkodásunkat, ezért hiszem, hogy egy napilapnál jobb iskola nem is lehetne. Ott mindennap adnak három-négy különböző feladatot, ilyen például egy … focimeccs, vagy egy protokolláris esemény, politikusi kézfogás, de lehet, hogy éppen a kánikulában fagylaltozó embereket kell lefényképezni. Rengeteg olyan munkát kap az ember, amiből sokat lehet tanulni, igaz, ezek a munkák nem túl izgalmasak, viszont szükség van a fotós kreativitására ahhoz, hogy ezekből a feladatokból „művet” tudjon alkotni. A munkák sokfélesége, a változatos helyzetek, mind arra voltak jók, hogy ki tudtam magam próbálni az élet minden területén. Így nemcsak portré-, riport- és sportfotós lehettem, hanem ezek egyvelege. Ráadásul megspékelve ezt az időfaktorral, ami egy napilapnál elég kevés, de egy nap alatt összegyűjthettél mindenféle élményt, láttál rengeteg fajta szituációt, kipróbáltad magad, gondolkodtál, megtapasztaltál nagyon sok mindent. ...Például nem azért ajánlatos sportot fényképezni, mert neked sportfotósnak kell majd lenned, hanem amikor az utcán történik előtted valami és hirtelen reagálva le kell fényképezned, azt az itt megszerzett gyakorlatoddal könnyedén megteheted... Van egy ilyen képem, amit példaként szoktam felhozni. Romákat fényképeztem Kelet-Európában. Jöttem át Koszovóból Makedoniába és Szkopje mellett mentem el, nyakamban a fényképezőgéppel vezettem a saját autómat. Hirtelen megláttam, ahogy egy cigány gyerek sürög-forog az autók között, és mire észbe kaptam, addigra egy kamionos kiadott neki egy kis aprópénzt. A gyerek nem tudta elkapni és leejtette a pénzt, majd rögtön utána kapott. Egy pillanat alatt, a piros lámpánál emeltem szememhez a nyakamban lógó gépet, és csak egy expozícióra volt lehetőségem, de ez egy nagyon kifejező kép lett: jó helyen volt a gyerek, éppen abban a pozícióban kaptam el, ahol szerettem volna. Valószínűleg sosem fényképezem le ezt a szituációt, ha nem készítek sportfotót előtte. Pedig nincs semmiféle szoros összefüggés a kettő között. Olyan ez például, mint egy „protokollnál”, ahol védett politikus személyéről van szó. Az emberek között elvegyülnek, bármi megtörténhet, a biztonsági emberek se tudják igazán, mi fog történni, ők is csak kalkulálni tudnak. Ami mégis érdekes számomra ebben, az az, hogy folyamatosan gondolkodsz, alkalmazkodsz a helyzethez és megpróbálod a legjobb pozíciót felvenni, fényképészként pedig a legjobb pillanatot elkapni. Ehhez szükséges a folyamatos aktív gondolkodás és a fizikai ügyesség, ami egy nagyon komplex dolog. Azt gondolom, hogy igazából a legfontosabb dolog a fényképészetben a gondolkodás. Ugyanúgy, mint egy focimeccsnél: nem akkor fényképezel, amikor a játékosok összefejelnek a labdáért, és már látod a keresőben, hogy ott a labda, hanem előtte, mert ki tudod számítani a labda mozgását.


Mennyire kell el
őre eltervezned a kompozíciót?


– Tudatos a témaválasztás, a helyszínválasztás vagy az, hogy kiket fényképezek és miért. Én általában megyek, látok és fényképezem, ami történik, mert szeretek háttérből fényképezni. Ami szerintem nagyon nehéz, főleg a fotóriportban, hogy olyan szituációkat fényképezzél le, amikor emberek intim pillanatokat élnek át. Olyan rejtett pillanatokat, amiket nem tud mindenki elkapni. Éppen a pillanat intimsége vagy a szituáció ritkasága miatt különleges az a fotó.


Mitől mások a te fényképeid, mint egy dokumentált esemény?

– Én egy kicsit másképpen szeretném alkalmazni a fotográfiát, mint kommunikációs eszközt: nemcsak lefényképezem az eseményt, hanem szeretek egy-két csavart belevinni a képeimbe. Itt jön, hogy színes vagy fekete-fehér, éles-életlen, bemozdult-nem bemozdult, ez mind olyan eszköz, amivel egy fotográfus hozzá tud tenni, el tud mesélni valamit. Én szeretem, ha a képeimre valaki ránéz, és érzi a történet lényegét.


Mióta tekinted hivatásodnak a fotográfiát?

– Hefelle első órájától elég tudatosan gondolom azt, hogy Én fotográfus leszek és maradok. Az egy más kérdés, hogy sokáig nem voltam birtokában a tudásnak. Sok mindenen keresztül mentem, mire azt elértem, hogy a gondolataim átjönnek a képeimen. Most már érzem, elsajátítottam ezt egy ideje. A tudatosságot tekintve az első naptól tartom hivatásomnak a munkámat, azt viszont már másnak kell megítélni, mikor kezdett működni.


Mely médiumnak dolgozol vagy dolgoztál?
– Nem prioritás nálam az, hogy a médiának dolgozzam. Magyarországon a Népszabadság volt az első, és közben, később a Reuters hírügynökségnek, külsősként fotóztam, amikor Balogh László magyar fotósuk nem volt elérhető. Aztán a napilapos múltammal együtt magam mögött hagytam ezt a fajta fényképezést. Elindultam a hosszabb távú, mélyebb anyagok felé. Akkor kapcsolódott be a Magyarországon induló National Geographic magazin, ahol párszor megjelentek a munkáim.


Mostanában már egyre ritkábban publikálok, de korábban jelentek meg képeim a Time és a Newsweek magazinban is. Velük lehet dolgozni nagyobb feladatokon. Például a legutóbbi afganisztáni anyagom egy hatoldalas képriport volt, ráadásul fekete-fehér képekben, ami nem túl jellemző a hírmagazinra. A munkám fontos részének tekintem a képszerkesztésben való részvételt is. Mert a fotográfia ugyan rajtad múlik, de a tálalás nagyon sokat adhat hozzá, vagy vehet el belőle. Annak érdekében, hogy te kontrolláld azt, amit el akarsz mondani, saját kiállítást kell szervezned, és könyvet kell kiadnod, vagy legalább weboldalt kell készítened. Ezt a három dolgot tudod igazán kontrollálni, minden mást az adott lap profiljához igazít a szerkesztőség.


Mennyire tartod fontosnak a szakirányú fotósképzést?
– Amit én hiányolok, az egy másfajta szemléletű oktatás és gondolkodás. Azt el kell fogadni, hogy kis ország vagyunk. … Én elég sok szemináriumon vettem részt, olyan mesterkurzusokon, ahol tényleg a világ vezető és a fotóipar meghatározó emberei, mint kurátorok, galériatulajdonosok, ügynökségvezetők és vezető fotóriporterek adtak elő. Ami tényleg hiányzott nekem, az a sokfajta szemlélet, a nyitottság, amit Magyarországon elég nehéz megkapni egy iskolában. Nagyon sokat profitáltam külföldi útjaimon a nyitottságra nevelésből. Lehet, hogy egy anyag nem a te ízlésed szerint készült, de mindig arra biztatnak, hogy nézd meg és gondolkodj rajta, próbáld meg befogadni. Egy portrét is lehet huszonnégymillióképpen lefényképezni, hiszen mindenkinek más tetszik. Szerintem, ami hiányzik nagyon sok fotográfus gondolkodásából, az a nyitottság, és nem tudom megítélni, ezt melyik iskola közvetíti.


Milyen témákat fényképezel mostanában, és ezen belül vannak-e számodra is nagyobb kihívást jelentő feladatok?


– Az elmúlt egy-két évben általában azzal foglalkoztam, hogy pályázzak és szerencsére nyertem is néhány ösztöndíjat, ami lehetőséget adott arra, hogy egy hosszabb távú munkát végezzek. Igazából két anyagon dolgozom. Az egyik: Kelet-Európában romákat fényképeztem, ami nyolc országot érintett. Megpróbáltam ezt a nem túl egyedi témát egyedien feldolgozni. Sokan fényképeznek cigányokat, mert mindig nagyon kedvelt téma. Itt van a szegénység, az extrém gazdagság, az érdekes, hagyományos ruházat, ami vizuálisan megérinti a kép szemlélőjét. Ebből a témából vannak olyan munkák, amik példaértékűek, de azok nagyon régen készültek. Szeretném megmutatni az embereknek ezt a népcsoportot, mert sajnos nagyon sok előítélet van velük szemben, pedig Európában az egyik legnagyobb számú kisebbség. Becslések szerint közel nyolcmillióan élnek Európában. Engem az érdekel, amit látok, ezért fölteszek magamnak kérdéseket és megkeresem rá a válaszokat. Különböző országokban töltöttem el heteket egy-egy csoporttal, többféle szituációban fényképeztem. Például Szófiában egy cigánytelepet, Romániában vándorcigány társaságot, Magyarországon egy görög katolikus falu életét. Mindig kiválasztok olyan témát, amivel hosszasan tudok foglalkozni, hogy megértsem a probléma mélységét. Másik munkám Afganisztán, ahol már többször voltam. Idén is úgy tervezem, hogy három-négy hónapra kimegyek és fényképezem az ország jelenlegi állapotát és az embereket.


Nem félsz a háborús övezetben?

– Amikor az ember veszélyes helyen fényképez, és elkapja a szenvedély, nem törődik a félelemmel. Szerintem nem egészséges dolog nem félni, azonban a megszerzett tapasztalatod átsegíthet sok veszélyes helyzeten.


Milyen felszereléssel dolgozol?

– Egy távmérős Leica fényképezőgéppel, két nagylátószögű fix objektívvel negatívra fényképezek. Aminek szerintem nagyon sok előnye van, kis mérete és külleme miatt nem néz ki profinak.


„A sportfotózás egy idő után olyan reflexet ad aminek a segítségével automatikusan, gondolkodás nélkül is képes vagy elkapni egy pillanatot akármilyen szituációban.”

 

Díjak és tagságok:
Alexia Foundation ösztöndíj (2006)
Sixty-Third Annual Pictures of the
Year International Competition (2006)
General Division/Sports Picture Story/Third Place
Getty Images Grants for Editorial  Photography (2005)
Selected for Photo District News’ 30 Under 30 (2004)
Sixty-First Annual Pictures of the Year International Competition (2004)
General Division/Science/Natural History Picture Story/Award of Excellence
Magazine Division/Feature Picture Story/Second Place
Photographer of the Year, Hungary (1999, 2000, 2002)
Finalist, W. Eugene Smith Award (2002)
World Press Photo, 1st Prize, Sports Series category (2002)
Member of the Association of Hungarian Press Photographers
Member, Association of Hungarian Journalists
Member, Association of Hungarian Photographic Artists

Cimkék: : Gárdi Balázs

Nyomtatás