Egy hónap Norvégiában I. rész

Közzétéve itt: Máté Bence

Daróczi Csabával 2002 óta dédelgettük egy bő hónapos norvégiai fotós túra tervét, melynek időpontját az oktatási rendszer drasztikusan szabályozta. Ezt még tetézte az, hogy felesége, Enikő határozottan ellenezte elképzelésünket. Végül az indulás idejét 2003 júniusára tűztük magunk elé, ami sajnos már az első körben meghiúsult, mert ebben az évben Londonba utaztam. A fotózásból ott csak olyan szinten részesültem, hogy meghallgattam az itthoniak élményeit. Egy évet csúsztatva az expedíció tervezett létszáma már három tagra bővült, mert lelkes barátunk, Samu sem akart kimaradni egy ilyen jó kis buliból. Az indulás napja: 2004. június 23. Az elkövetkezendő három számban arról írok, hogyan bírta elviselni egymást három azonos nemű és különböző életkorú (19-35-55) ember egyetlen szűk sátorba csomagolva egy hónapon keresztül úgy, hogy még a fotózásra is jusson energia.

Jún. 21.

Teljes a káosz. Mindenki kapkod, nehezen elképzelhető a holnapi indulás. Hármunk közül Samu végre kimondja, ami mindegyőnk agyában már napok óta motoszkál: Csúsztassunk egy napot az indulással!

Jún. 22.

Lelkesen készülődünk, illetve Csaba már unalmában itatózik, én pedig bevállaltam még egy fotózást az egyik barátom cégéről.

Jún. 23.

Az indulás előtti utolsó órákban esernyőt eszkábálok az állványaimra, aminek később kulcsfontosságú szerepe lesz. Samu terepjárójára is csak ezen a napon készül el a ponyva … Kettőnk felszerelése már Pusztaszeren légmentesen kitölti a plató rakterét, ezért útközben Soltvadkert felé telefonálok Csabának, hogy akkorára redukálja a motyóját, hogy férjen el az ölében. Vadkerten összeáll a csapat... kirámolás és berámolás elölről... Amikor Csabáék udvarát beterítjük a felszereléssel, senki sem hiszi, hogy mindent magunkkal tudunk vinni.

Jún. 24.

START. A szakadó eső kísértetiesen idézte Csaba három évvel korábbi norvég túráját, amikor is az itthoni eső bevezette őket a három hétig tartó norvég időjárás hangulatába. Az esőállónak vélt ponyvánkról kiderült, hogy nem az. A platón a havi kenyéradagunkkal együtt vízben úszott minden. A szemeteszsákok nagy része, amit egy hónapra vásároltunk, még Magyarországon elfogyott, mert azzal vízhatlanítottuk táskáinkat. A határátkelőkön semmi különbséget nem észleltünk a csatlakozásunk előtti állapotokhoz képest, csupán annyit, hogy a határőrök megelégedtek a személyi igazolványokkal is. Azon imádkoztunk, nehogy valamelyik kipakoltassa velünk a terepjárót, mert az fél nap kiesést okozna. Este Drezdában utoljára aludtunk és étkeztünk kulturált körülmények között, ismerősöknél. Alapos tisztálkodás után gyanítottam, hogy egy hónapig nem fogok hasonló tevékenységet folytatni, Csaba pedig megfogadta, hogy egy hónapig nem fog borotválkozni.

Jún. 25

Korai indulás után felcsavartunk Rügenig (Balti-tenger), ahol az út mellett megláttunk egy tavat, tele madarakkal. Maximálisan ki voltunk éhezve a mattüvegen mozgolódó madarak látványára, de az eső és a szél összjátéka hamarosan a komp felé irányította autónkat. Svédországba már sötétben érkeztünk.

Jún. 26.

Váltott vezetéssel reggelre elértük a norvég határt. Pontosabban: itthoni reggellel számolva. Ott ugyanis hamar hozzá kellett szoknunk, hogy csak a filmes dobozokban van igazán sötét. Két kedves határvédő csaj cigi és alkohol után érdeklődött, majd miután a csomagok mélyén lapuló negyven liter gondűzőt szemrebbenés nélkül letagadtuk, udvariasan továbbengedtek. Egyébként, ha nem álltak volna az út szélén, észre sem vesszük, hogy hol a határ. Legelső táborhelyünket a Foxtumyra Nemzeti Park mellett vertük fel.
A nagy hírű norvég bizalmat mindjárt saját bőrünkön is megtapasztalhattuk: A védett területre 20 koronába (kb. 600 Ft) került a belépő, ám a jegyet nem pénztáros osztotta, hanem mindössze egy becsületkassza árválkodott a nyitott sorompó mellett. Azt hiszem, ez alapvető különbség az itthoni és az ottani gondolkodásmód között. Amíg itthon a legtöbben azon agyalnának, hogyan szedjék ki a becsületkasszából az összes bedobált lóvét, ott a világ legtermészetesebb dolga az, hogy mindenki önként, becsületesen fizet, és nem nyúlnak mások holmijához.

Rövid emésztést követően nagy lelkesedéssel ugrottunk neki a madárfotózásnak. Amikor megpróbáltunk volna kékbegyeket magnóval csalogatni, rájöttünk, hogy Csaba egyik táskája még Németországban kiesett, amikor elfelejtettük lezárni a ponyvát. Jó néhány értékes holmival együtt a CD-n található madárhangok listája is odaveszett. Az út során kénytelenek voltunk tapasztalatainkra hagyatkozva, hallás után kikeresni a CD-ken levő madárhangokat.

Délután tovább teszteltük a helybélieket azzal, hogy a sátort és egy rakat motyót egy forgalmas út mellett magára hagytuk, majd egy laza kis hegymászással bevezettük az előttünk álló vadkempinges hónapot. A filmek még lassan mocorogtak a kazettákban, egyelőre csak werkfotók készültek. Éjfél után, kellemesen elfáradva, a táborhelyre visszaérve mindent úgy találtunk, ahogyan otthagytuk. Ez volt a jellemző egész végig az út során! (Tavaly, amikor a Duna-deltába utaztunk, féltünk egyszerre két szemmel távcsőbe nézni!)
Jún. 27.

Összerámoltunk és elindultunk a Dovrefjell Nemzeti Parkba. Csak Samut és engem tudtak felizgatni a pézsmatulkok, melyekből jelenleg körülbelül 210 példány él Norvégiában. Csaba úgy határozott, hogy ő inkább makrózik egy jót, amíg mi a tulkok után caplatunk. Mielőtt még túrázni indultunk volna, egy közeli vízesésnél – tájképek után sóvárogva – eleresztettünk néhány kockát, majd Samu fél órára eltűnt. Éppen a keresésére indultunk, amikor lihegve elővágódott az erdőből. Azzal köszöntött minket, hogy „hét kocka egy tulokról!” Pedig kis híján kihasználta az életbiztosítás előnyeit, amit még itthon kötöttünk! Egy kompozíció beállításába merülve túl későn vette észre a sűrű erdőben pihenő állatot, és ahelyett, hogy azonnal lelépett volna, felébredt benne a fotós ösztön. A tulok nem nézte jó szemmel a váratlan látogatót és megtámadta. Barátunk mindössze egy karvastagságú nyírfa fedezékébe tudott beállni, amit az állat a szarvpajzsával csaknem szétforgácsolt. (Azt hittük, nagyzol azzal az egy méteres távolsággal, ám a fotókról kiderült, hogy 30 mm-be is nehézkesen fért bele a jószág.) Még fel sem lélegezhetett, miután a tulok hátat fordított, mert az, az imént magára hagyott fotóstáskáját kezdte adjusztálni. Most is látszik a táskán a lyuk, ahová beleszúrta a szarvát. Mivel a táska nyitva maradt, az optikák szanaszét röpködtek belőle. Samu szerencsére kisebb karcolásokkal megúszta a kalandot, és a felszerelésben is csak hanyagolható károk keletkeztek. Ennek a „muskusnak” hála, már csak én maradtam egyedül, akit érdekelt a tulokfotózás. Így aztán gyorsan tovább indultunk fő úti célunk, a rundei madársziget irányába.

A 6,5 négyzetkilométer területű szigeten alig laknak, viszont  turisták annál nagyobb számban találhatók. A kempingbe érve magunkba pakoltunk némi kalóriát, majd meglátogattuk a sziget másik oldalát, ahol lundák, lummák, alkák, csüllők, szulák és még néhány faj sok ezres tömege fogadott bennünket. Életemben nem láttam még annyi madarat egy helyen, mint ott! Ezt megspékelte még az is, hogy ezeknek a madaraknak nagy része gyakorlatilag „szelíd”.

A lunda a legkönnyebben fotózható madárfaj, amivel valaha is találkoztam. Kifejezetten fotogén alkat. Pár perc alatt meg lehet tanulni szokásait, és már csak a megfelelő pozíciót kell elfoglalni. Itthon általában néhány órát kell várni, amíg egy madár ásít vagy verdes a szárnyával, a lundáknál ezek percenként egymást követve ismétlődnek. A látszat persze csalóka. Ha nincs meg a fotózáshoz a kellő rutin, várból is könnyű sz… csinálni.
Nyolcnapos ott tartózkodásunk alatt, meglepetésemre, egyetlen olyan fotóssal sem találkoztam, akinek a mozdulataiban felleltem volna a hozzáértés gyenge látszatát. Persze, minket kivéve, mindenki a legújabb csúcstechnikájú felszerelésekkel nyomult. Csak pár métert kellett volna mászni ahhoz, hogy azonos szintbe, tökéletes háttér elé kerüljenek a madarak. Ezt a pár lépést azonban senki nem tette meg. Az a jellemző kép maradt meg bennem, hogy a nagy teléket, amelyeken a festék éppen csak megszáradt, egylábú állványra helyezve, minimum negyvenöt fokos szögben lefelé tartva, fotósok hada fényképezi a lundákat.

Jún. 28.

Az idő változatlanul kétségbeejtő. Megfigyeltük, hogy amikor a halászok a tengerbe öntik a belsőséget, a sziklákról sirályok százai bombázóként zuhannak alá, és pillanatok alatt minden hulladékot eltüntetnek. Na, több se kellett, elő a 30 méteres expozsinórral, nagy látószögűvel, majd kunyeráltunk egy vödör maradékot. Már a piros vödör lóbálásának hatására beindult a reakció, de sajna mégsem mertek leszállni a gépek előtt centikre heverő táplálékért. Agyalhattunk rajta, hogy vajon miért?

A rossz idő miatt a nap jelentős részében a sátorban punnyadtunk. Estefelé a többiek nem bírták tovább és elindultak lundázni. Van egy kis protekcióm az égieknél, így a jó időbe vetett bizalmam miatt én egyelőre inkább lent maradtam, és nekiláttam az augusztusi cikkem írásának. Társaim éjfél felé meglehetősen letörve, csapzottan érkeztek vissza. Csaba 300D-vel lőtte a madarakat, ezért gyors „előhívás” után, laptopon máris megnézhettük az eredményt. Érdekes, hogy a hegyoldalon számtalan sziklára ülnek ki a lundák, mégis képesek voltunk egymástól függetlenül két különböző napon ugyanazt a sziklát ugyanolyan képkivágásba komponálni. :-) Megnyugtattam őket, hogy holnap már a tűző napon tudnak szárítkozni… Szóltam az égieknek…

Folytatjuk...

Máté Bence
https://matebence.hu/

Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás

• Előző
• Tovább