II. rész Mélységélességről tömören

Közzétéve itt: Elméleti fotósuli

Aki kezdő fotósként el akar merülni a fotózás rejtelmeiben, már egészen az elején találkozik ezzel a kifejezéssel. S minél jobban beleássa magát a témába, annál gyakrabban előkerül valamilyen formában ez a jelenség. (Első hallásra megütközhet az ember, hiszen hogy lehet a mélységnek élessége? A jelenséget lehet, hogy jobban fedné szerintem az élességi mélység, vagy élességmélység kifejezés.)

Mint azt korábban említettem, a helyesen exponált képhez az expozíciós idő és a blende optimális beállítása szükséges. A rekeszelésnek, blendézésnek, mint a gyógyszereknek van egy mellékhatása is. De ezzel, ha tudjuk a titkát, fotónknak erényt kovácsolhatunk belőle. Képeinken a kifejezés eszközeként használhatjuk a mélységélességet.

Hogyan? Nos, azt mindenki tudja, hogy ha lefényképez egy tárgyat, vagy egy személyt, ahhoz hogy a kép ne legyen homályos, életlen – élességet kell állítani. A lencsetörvény szerint minden egyes tárgytávolsághoz egyetlen képtávolság tartozik. Éles képet akkor készíthetünk, ha az egy pontból kiinduló fénysugarak az élességi síkon, a fényérzékeny anyagon egy pontban találkoznak. Ha az élességi sík nem esik egybe a képsíkkal, és az előtt, vagy mögötte találkoznak a fénynyalábok, életlen képet kapunk. Az életlenség a képsíkon szóródási körként jelentkezik. Az emberi szemnek, mint a fényérzékeny anyagoknak, véges felbontóképességük van. Egy vonalas ábrát távolról nézve egyenletes szürkének fogunk érzékelni, nem fogja szemünk felismerni, elválasztani egymástól a vonalakat. Ha azonban közelebbről figyeljük az előző ábrát, felismerjük rajta a részleteket. (Gondoljunk csak egy utcai óriásplakátra, amelyet messziről nézve az összefüggő képet látjuk, közelről megfigyelve azonban apró színes pontok halmaza csupán.) Ha tehát a pont képe nem tökéletesen éles, de kicsi a pont szóródási köre, akkor az emberi szem „tökéletlenségének” következtében az apróbb életlenséget is élesnek látjuk. Amennyiben a szóródási kör nagyobb, mint a szem felbontóképessége, csak akkor látjuk életlennek a pontot.

Ha a felvételt teljes nyílással, a legnagyobb rekeszértékkel készítettük el, akkor csak azok a pontok lesznek élesek, amik az élesre állított tárgysíkon vannak. A felvételi témák azonban nem mindig síkban helyezkednek el. Gondoljunk csak egy portréfotóra, vagy egy tájképre, városfotóra. Ilyen fotókat nézve mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a modellnek nem csak a szeme, de az orra, a füle is éles adott esetben. Városfotó esetén nemcsak egy épület éles, hanem a környezetében található épületek is. Csoportképeknél mind az elől, mind a hátul álló személyek is élesek.

Ha nem egy síklapot fényképezünk le, vagy nem tökéletesen állítottuk be az élességet, akkor rekeszeléssel elérhetjük az élességi síktól közelebb, vagy távolabbi síkban lévő dolgok élessé válását, így a kevésbé éles rész élessé válik. Nem tettünk semmit, csak azt a tartományt növeltük meg így, amin belül elhelyezkedő tárgyakról, személyekről az objektív éles képet tud rajzolni. Minél szűkebb rekeszt választunk, annál nagyobb lesz ez a tartomány.
(2. ábra)
A rekeszeléssel a korábban említett szóródási körét szűkítettük le az életlen pontoknak, becsapva ezzel szemünket, ami így élesnek látja a korábban életlent. De mi is ennek az oka? Olyankor, amikor teljes nyílással készítjük a felvételt, a lencse teljes átmérője részt vesz a leképezésben. A lencse széléről érkező fénysugarak laposabb szögben érkeznek a fényérzékeny anyagra. Mivel laposabb a szög, nagyobb a szóródási kör is. Amikor viszont rekeszelünk, a lencsének csak kisebb átmérője vesz részt a képalkotásban, a képet alkotó fénynyaláb meredekebben, a képsíkra eső merőlegeshez közelebb eső szögben érkezik a fényérzékeny anyagra, így kisebb a szóródási kör is. Szemünk itt lesz becsapva, hiszen az eddig életlen pont ugyanúgy életlen maradt, csak az életlen terület kisebb szóródási körét szemünk nem képes megkülönböztetni az éles pont képétől, ezért azt is élesnek látjuk.

(3. ábra) Az „a” ábrán megfigyelhető, hogy egy nagyobb rekesznyílás esetén csak az élesre állított képpont jelenik meg pontként a képsíkon, míg az életlen pont nagy szóródási kört ad. A „b” ábrán szűkebb rekesznél az élességi sík nem változott, ugyan úgy a képsík mögött helyezkedik el, de a képsíkon csak kisebb szóródási kör lesz, s ha ez a szóródási kör elég kicsi, azt szemünk éles pontként fogja érzékelni

Az élesség mélysége a beállított sík előtt és mögött nem egyforma távolságú. A fényképezőgép felé eső oldal fele akkora, mint az élességi sík mögötti távolság.
Eszerint az élességi mélység közel 1/3-2/3 arányú az élességi síkhoz mérten. Vagyis az a mélységi tartomány, amit szeretnénk élesnek exponálni akkor lesz éles, ha a téma teljes terjedelmének első harmadára állítjuk az élességet.

(4. ábra) Az első kép f:5,6 készült. Nincs semmi élességi mélység. A második f:11. Jól látható, hogy az élesség a zöld színű dominók között van. Pedig az élességállító gyűrűt nem mozdítottuk el. A harmadik képen f:22-vel készült felvétel látható. Itt a két kék dominóval jelzett határon belül helyezkedik el az élességi tartomány

Mint mindig, itt is van egy „de”. Csak akkor lesz éles, ha a rekeszelés adta mélységélességi távolságba belefér a téma. Honnan lehet azt tudni, hogy mi ez a távolság? Régebbi objektíveken szinte mindegyiken szerepelt a méterskála felett a „mélységélességi skála”. (5. ábra)

Valami okból a modern objektívekről ezt lespórolják. Középformátumú fényképezőgép-objektíveken többnyire ma is szerepel ez a hasznos kis segítség. Működése rém egyszerű: semmi mást nem kell tenni, mint a keresőben a téma legközelebbi és legtávolabbi pontjára élességet állítani, ezután leolvasni a két értéket, s az élességállító gyűrűt addig forgatni, amíg a mélységélességi skála két azonos blendeértéket jelölő pontjára tudjuk állítani a kívánt távolsági értékeket. Ezután erre az értékre kell beállítani a blendét, s ehhez az értékhez kell a megfelelő expozíciós időt a fénymérés alkalmával megkeresni. Folyamatos megvilágítás esetén ezzel maximum annyi gond lehet, hogy hosszú expozíciós időt kapunk, amit kézből bajosan lehet bemozdulás nélkül kiexponálni. Ilyenkor stabil állvány használata szükséges. Amennyiben az objektíven nem tüntettek fel mélységélességi skálát, a legtöbb tükörreflexes gépnél lehetőség van a rekesz beugrasztására. Ilyen esetben a keresőben vizuálisan ellenőrizhetjük a mélységélességet. Ennek az a hátránya, hogy ilyenkor a keresőben a kép elsötétedik, s esetleg fényszegény környezetben nehezebb a pontos élességi tartományt megállapí-tani. (Az autofókuszos fényképezőgépek egy részénél találhatunk mélységélességi automatikát. Ilyen fényképezőgéppel fotózva a keresőben feltüntetett érzékelők által mért távolságokat összegzi a gép elektronikája, s a két szélső távolsághoz állítja be a mélységélességhez szükséges rekeszértéket. Utána már csak a blendéhez rendeli hozzá az automatika a megfelelő fedettség eléréséhez szükséges expozíciós időt.) Műteremben, vakuval történő megvilágítás esetén a lámpák teljesítményét kell a kívánt blendeértékhez igazítani. Az expozíciós idő állítása a vakuszinkron miatt nem eredményez a fedettségben változást. A mélységélességet befolyásolja az is, hogy milyen messze van a tárgy, amit szeretnénk lefotózni. Ha csökkentjük a tárgytávolságot, a leképzendő tárgy képe megnövekszik a filmsíkon, így ezzel együtt megnövekszik annak szóródási köre is. Ugyancsak változik a mélységélességi távolság, ha megváltoztatjuk objektívünk gyújtótávolságát. Minél nagyobb a gyújtótávolsága objektívünknek, annál kisebb mélységélességet kapunk.

(5. ábra) Az ábrán f:2,8 érték van beállítva. A méterskálától a gépváz felé haladva látható, hogy ennél az értéknél az élességi mélység a jelölés szerint szinte 0.

Portré- és divatfotózásnál éppen ezért teleobjektívet szoktak használni, hogy segítségével a háttér zavaró részeit eléletlenítsék. Így a téma még inkább kiemelhető a környezetből. Fentiek alapján kijelenthető, hogy ha csökkentjük a tárgytávolságot, vagy a gyújtótávolságot növeljük – vagyis a leképezési arányt növeljük –, akkor a mélységélesség csökken. Eszerint a legegyszerűbb lenne nagylátószögű, rövid gyújtótávolságú objektívvel, jó messze található dolgokat szűk blendeértékkel fényképezni, s utólag a kívánt részletet kinagyítani. Ebben az esetben felvételünk biztosan éles lenne. Elméletben helyes a következtetés, csak hát a kép felbontásából adódóan képünk szemcséire/pixeleire esne szét, s ezért lenne élvezhetetlen.

(6. ábra) Az „a” jelű ábrán látható, hogy f:8-ra állítva a rekeszértéket, a végtelent a f:8 értékre állítom, s a jelsor bal oldalán leolvasható, hogy az élesség körülbelül 7–8 métertől terjed a végtelenig. Ha f:22-t használok, ahogy az a „b” jelű ábrán látható, értelemszerűen a végtelent a f:22-re állítom, s az ellenkező oldalon jelzi, hogy kb. 3 métertől a végtelenig terjed az élességi mélység.

A gyakorlatban akkor érhető el a legnagyobb kiterjedésű mélységélesség, ha a távolságot a végtelen helyett a hiperfokális távolságra állítjuk be. A hiperfokális távolság az az élességállítási távolság, amelynél a mélységélesség a végtelenig terjed. Vagyis a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a mélységélességi skálán a beállított rekeszértéknek megfelelő értékhez állítjuk a végtelent (fekvő 8), s a skála másik oldalán megkapjuk az adott rekeszértékhez tartozó legközelebbi tárgytávolságot. Minden olyan dolog, ami a két távolsági érték között szerepel, felvételünkön élesen fog jelentkezni. Sok fotónál viszont pont az ellenkezőjét akarja elérni a fotós, mikor a zavaró háttérből az eléletlenítést kihasználva, kis mélységélességgel készíti el a felvételt, még inkább kiemelve a háttérből a lényeges részt. Ezt láthatjuk a divatfotók zöménél, vagy jó néhány portréfotónál is.

Kadosa Zoltán

Cimkék: : fotósuli

Nyomtatás

Fotósuli ingyenes elméleti oktatás

II. rész Mélységélességről tömören