Máté Bence írásai

Naplómból ollóztam IV. rész

Közzétéve itt: Máté Bence

Annyiróka sötét háttérelt tudtunk, hogy pontosan hova kell menni. A zord időjárás miatt a róka két hete még egy 1700 méter magasan fekvő menedékház mellé kidobált ételmaradékkal táplálkozott, mit sem törődve a turistákkal. Úgy gondoltuk, ha még mindig ott találjuk, nem lesz nehéz dolgunk. Ez természetesen nem alakult ilyen egyszerűen. A határátlépés után jutott eszembe, hogy két nap múlva kiállításom nyílik Pesten, ami nélkülem nem jöhet létre. Amikor ezt közöltem a többiekkel, kis híján otthagytak az út szélén…

Maradt tehát összesen két napunk, amiből egyet utazással kellett töltenünk. Nem csípjük az ilyen „rohanjunk mesze és csináljunk gyorsan sok jó képet” típusú fotóstúrákat, de hát nem tehettem mást, mint sűrűn elnézést kértem a fiúktól… Mi lesz velem öreg koromra?

A helyzetünket tovább nehezítette, hogy a napokban leesett 40 cm friss hó járhatatlanná tette a mellékutakat. A kocsit ezért kénytelenek voltunk 1000 méteres magasságban hagyni és a felszereléseket leminimalizálva, gyalog nekivágni a laza 700 méteres szintkülönbségnek.

róka fekete háttérelA képzelőerő, amely akkor a rókát a mattüvegre varázsolta, fél órán keresztül volt képes feledtetni velünk a gravitációval szembeni küzdelmünket. Aztán mindinkább erősödött bennünk a gyanú, hogy a minimalizálásról még van mit tanulnunk! Én bevállaltam a hatkilós faállványomat, további tízkilónyi fotós motyót, erre jött még a kaja, a hálózsák és a meleg ruhák... Az 1500 méter magasan fekvő menedékházat már úgy vártuk, mint Anettka az űrrepülést! Legközelebb viszek magammal pár jól sikerült papírképet, és amikor már elkezdem átkozni az egész mindenséget, előkaphatom őket a zsebemből mint valami doppingszert. Komolyan mondom, ha az úti célunk végén fehér ruhás szüzek vártak volna ránk, akkor is ötször meggondoljuk, hogy folytassuk-e a hegymászást túlméretezett hátizsákjainkkal. De egy róka kedvéért?!

Az utolsó 200 méter szintkülönbséget magunk mögé utasítani félméteres friss hóban, fizikai tűrőképességem határát súrolta. Az elején még csak ötpercenként álltunk meg, az utolsó öt percben viszont már vagy tízszer. Azóta sem volt részem egy adagban ekkora megpróbáltatásban. 2003 februárjában egyik barátom Erdélyben, a Retyezát hegységben túrázott egyetemista csoporttársaival. Két héttel később, amikor megmutatta az ott készült felvételeit, a hóba burkolózó tájképek között néhány kockán feltűnt egy csodálatos bundájú róka!  erdélyi havas tájA ravasz tyúktolvaj olyan közel merészkedett, hogy még a nagylátószögűvel készült felvételeken is jól mutatott a hóesésben. Meglehetősen sikerült felpiszkálni fotós ösztöneimet, úgyhogy három nappal később, sokat próbált barátaimmal visszamentünk megkísérteni a szerencsét.

Miután felérve ledobáltuk málháinkat, úgy éreztük magunkat, mintha a Holdon járnánk. A reménykedésre minden okunk megvolt, hiszen a menedékház őre közölte velünk, hogy a róka legutoljára aznap reggel járt ott. Ezt hallva fáradtságunk máris elillant. Az izzadtság a hátunkon még meg sem hűlt, amikor a küszöbön – forgatókönyvszerűen – megjelent a gyönyörű, tiszta bundájú ravaszdi.  Egekbe szökő izgalmi állapotban rángattuk elő a felszereléseinket a táska mélyéről, és már csattogtak is gépeink, mint a varrógép. Néhány korábbi, hasonló alkalomból tanulva a téma szelídsége ellenére sem veszítettem el a fejem, és végig 600 mm felett maradtam. Körülményesebb ugyan nagy gyújtótávolsággal dolgozni, ám a kis mélységélességgel csodákat lehet művelni. Bizony ilyenkor a legtöbben elkövetik azt a hibát, hogy 2-300 milliméterrel dolgoznak, ha erre lehetőség nyílik. Ekkor viszont könnyen előbújnak a környezet zavaró elemei, ráadásul a képek elvesztik nagytelés hatásukat.róka csillogó szemekkel

róka fekete háttérelA szemközti hegycsúcs húsz perc múlva árnyékot vetett a völgyre. Ez a húsz perc azonban feledhetetlen élményekkel ajándékozott meg mindannyiunkat. A gólvonalról már viszonylag könnyű volt berúgni a labdát, gólhelyzetbe kerülni viszont felért egy többnapos masszív lessátrazással. Az étkészletünk felét megetettük a ravaszdival, cserébe pózolt is rendesen az objektívek előtt, mint egy topmodell. Röviddel a nap sugarai után ő is eltűnt a szürkületi rengetegben. Bárhogy is alakul a történetünk ezek után, nem jöttünk hiába.

Samu, mintha még nem fáradt volna el eléggé, tájazni indult. Foghegyről csak annyit mondott, „este jövök”. Mi inkább helyben adtuk meg a filmjeinknek az esélyt a továbbhaladásra. Utólag is azt mondom, jól döntöttünk. Alighogy Samu eltűnt a fenyvesben, az erdőszélen ismét megjelent a róka! Gyönyörű szórt fényekben úgy rohangászhattam körülötte, mint a mérgezett egér, más-más háttérrel és előtérrel kísérletezve. Ahogy elbújt a nap, mindjárt megéreztük, hogy micsoda farkasordító hideg van. Az először használt elemek három tekercs pusztulása után már csak nyöszörögtek. Néha ki kellett vennem őket a gépből, és valamelyik meleg testrészemmel lelket lehelni beléjük.

Igyekeztem arra törekedni, hogy a háttér a sötét fenyőerdő legyen, amely mátrix fénymérésben a rókához és a havas környezethez képest annyira alulexponálódott, hogy feketének tűnt. A hó miatt, a megszokottól eltérően, a legritkább esetben korrigáltam, mert a színe a sötétkék színű ég miatt valójában kékes árnyalatú volt, és ezt nem akartam elveszíteni azzal, hogy túlexponálom. Amikor a záridő már nem lehetett elegendően rövid, szép lassan előkerültek a vakuk is. Kint -18 fokot mutatott a hőmérőnk, amikor végleg elkoslatott fotósalanyunk. Mi pedig félig dermedt állapotban, az elégedettség mámorában simulhattunk a cserépkályhához.

Kíváncsiak voltunk, hogyróka fekete háttérel Samu vajon mit csinál, hiszen időközben besötétedett. Hívásunkra nem válaszolt, pedig kiáltásaink kilométerekre elhallatszottak. Két órával az est leszállta után még mindig semmi válasz… Komolyan elkezdtünk izgulni érte, hiszen ha valami baj érte és nem tud mozogni, nem sokáig bírja a mínusz húsz fok körüli fagyban. Nyelvtudásunk akkor még alig terjedt tovább a „yes” és a „no” ismereténél, ezért nagyon nehéz volt riasztani a hegyimentőket, akik reggelre ígérték, hogy a helyszínre érnek. Nem volt más választásunk, ismét beöltöztünk, és a ház őrével együtt a keresésére indultunk. Az izgatottságtól olyan iramban kaptattunk felfelé, hogy a hegyi ember alig bírt lépést tartani velünk. Az adrenalin hatására valahogy nem úgy jelentkezett a fáradtság, mint délelőtt. Folyamatosan kiabáltunk, de semmi válasz. Egyszer csak úgy ötven méterre feltűnt valami közeledő pislákoló fény. Hiába kiabáltunk felé, továbbra sem jött válasz. Akkor szólalt meg csupán valaki, amikor rávilágítottunk. Ki is lehetett volna más, mint elveszettnek hitt barátunk. Amíg mi szétizgultuk magunkat, ő a zsebrádióját hallgatta, és ezért nem válaszolt. Hát, amit eztán kapott Csabától, azt nehezen tudta volna a mellényzsebébe rakni! Én meg sem bírtam szólalni. Síri csöndben ballagtunk vissza a menedékházig, mint valami halottas menet. Meleg helyzet volt. Samu ugyan mondta, hogy este jön, de ez viszonylag tág fogalom, és neki nem azt jelentette, amit nekünk. Egyébként ő akkor még vidáman csillagokat fotózott, amikor mi már a hegyi mentőket riasztottuk. A kedélyek csillapodása után korán vízszintesbe vágtuk magunkat, hogy legyen erőnk a másnapi visszaútra.

havas terület lábnyomokkal

A hajnal szikrázó napsütéssel köszöntött bennünket. A rókát előző nap valószínűleg túletettük, mert többé már nem mutatkozott. A maradék pár órát a szikrázó napsütésben tájazással töltöttük.

Összegezve a történteket, maximálisan elégedettek lehettünk a villámlátogatással. Érdekes, hogy az ilyen spontán jött fotózások gyakran sokkal jobban sülnek el, mint azok, amikre órák százait áldozzuk.

Máté Bence
https://matebence.hu/


Cimkék: : Máté Bence

Nyomtatás